Mert a szabadság nem más, mint a hiányod.

"Végig csörgetett hajnal,

kétségbeesett próbálkozás a nyugodtságért,

Félelem, félelem, rossz döntések sora.

Második napja ráng az ujjam.; Jel.?"

Emberek vagyunk. Fogadjuk el a tényt, miszerint életünknek hossza van, gyakran tévedünk, és van hogy egy este kétszer is belerúghatunk ugyanannak a szekrénynek a sarkába, miközben A-ból B-be botorkálunk. Vannak helyzetek, amiket akarva-akaratlanul túl reagálunk, életünk során sokszor felajánljuk magunknak a halál gondolatát, mindannyian a kiskapukat keressük, miközben megfeledkezünk az ajtókról amiket magunk mögött becsuktunk. Kockáztatunk, felemelkedünk és elbukunk. Erről szól az élet. Sírunk, nevetünk, haragosak vagyunk majd megtaláljuk az egyensúlyt, amit felboríthatunk. Mert semmi sem állandó, vigasztaljon az, hogy a fájdalom, ami bennünk él, úgy is szabadon enged, és az összes kijátszott kártyánk helyett újakat kapunk, csillogó, bordó csomagolásban. Az igazat megvallva, nem életet élünk, ha lehet így nevezni, inkább pillanatokat. Életünknek ezt a percét éljük, és nem az elkövetkező 6 év percét, nem gondolkodunk, buták vagyunk, és nem számolunk a következményekkel. Néha elcsodálkozom hogy vagyunk még életben, egy ilyen ostoba teremtmény hogy képes 50-60 évig életben maradni, megérdemeljük egyáltalán.? Annyi rosszat teszünk, nap mint nap, észre se vesszük, talán épp hogy csak ellélegezzük a másik elől a levegőt, és már bűnt követünk el, nap mint nap ölünk... Szép lassan marcangoljuk a másikat szét belülről, ezzel magunknak is ártva. Talán egy gyógyíthatatlan betegség áldozatai vagyunk mind, és mind megesszük ugyanazt a penészes kenyeret, mind belehalunk. Végül is valamibe tényleg bele kell halni, de nem egy ilyen távozási módszerre vágyok. Őszinte leszek, de lehet mégse. Pillanatokat élek, ebben a pillanatban leszek őszinte veletek. Gyűlölöm az életet, mert nem tudom hogy élhetnék helyesen, kicsit rettegünk az ismeretlentől, valljuk be, főleg ha nem vagyunk biztosak a döntéseinkben, és minél tökéletesebbek szeretnénk lenni. Tudom, hogy egyedül képes vagyok megtenni az előttem álló utat, de nem akarom. Megint a saját csapdámba esek. Akármennyire nem akarom bevallani, de ellentétben állok saját magammal. Megakarok szabadulni minden tehertől, de mégis tartozni szeretnék, úgy érzem minden amire szükségem van, megvan magamban, még is szeretném ha itt lenne mellettem. Egy részemet képzi, de féltem. Azoktól a csatáktól amiket most saját magammal vívok, azokkal, akik bennem élnek, és nem tudnak egyszerre felszínre törni. Furcsa egyszerre 3 ember nevében beszélni, mert mind annyira különböznek, és még is egyek. Csupa sablon, de igaz. Talán a legtöbb ember is azért sablonos, mert valójában mind porból vagyunk.; Egyezünk. Páncélokat, és maszkokat húzunk, néha pedig szembesülnünk kell azzal a ténnyel, miszerint az álarcunk ránk nőtt, és mostmár el kell fogadnunk hogy ezek mi vagyunk, vajon egy ember hány maszkkal képes élni.? Én sose számoltam, és ha számoltam is se tudnám meg mondani hány volt. Nem akarok többé bujkálni, de a szemem annyira hozzászokott a sötéthez, hogy ha most teljesen megnyílnék, és több éves dolgokat kiengedve őszintén, elmondanék mindent, azthiszem belehalnék. Ez az én háborúm, és tudom hogy nyerni fogok, csak azt nem mikor...

Az idő, és a vele jövő döntések remélem a két hajónkat újra a partra sodorja, és akárcsak egy frissen mosott lepedőre újra elkezdhetjük firkálni kettőnk történetét. Nagyon reménykedem benne hogy a részem hazatalál, és tudja, hogy én várom, és várni fogom, mert nem bántam meg semmit amit együtt követtünk el, reménykedem a legjobbakban. Ha nem is velem, de újra boldog lesz. Ez volt a döntésem, elfogadom, és nem kereslek, de tudd, hogy ahogy te is nekem, én is neked a részed maradok, és Ők is, akik bennem várnak rád... Emberek vagyunk. Fogadjuk el a tényt...

Álomfejtő.

" Halkan számol visszafelé, talán megáll

9..8..7

Senki se tudja hol a vége

6..5..4

valaki kapcsolja ki a metronómot

3..2..1 "

Havas, pirkadati táj vesz körbe, egy erdőben vagyok. A fák kiszűrik a behatoló fényt, kékre és narancsra festve körülöttem szinte mindent. Az egész annyira stilizált, felnézek, az ágak hálóként szövik be az eget. Nincs kiút. A távolba már zöldellni érzek valamit, de a leheletem megfagy minden egyes lélegzet vételnél. Fekete cipzáros pulcsim lazán lógott rajtam, egy romlott cipzár, két kinyúlt ujj. Elsüllyesztem benne kezem és tovább indulok, előttem tisztás. Utamat akadályozó ágakat török és kiérek. A halkan ropogó hó egyenletesen oszlott el lábam alatt, kipirult orral néztem ki kékes fekete tincseim mögül, magamévá tettem az erdő friss letisztult illatát. Éreztem hogy az egészet uralom, nem tudtam mit keresek ott, de minden megmagyarázhatatlan okkal követte a másik történést... Csak az okot nem tudtam. Szemeim megakadtak a tenyérnyi tisztáson, közelebb merészkedtem. Kiszáradt növények száraiból láttam magam előtt lefektetve pentagrammát, elfogott a reszketés, és a kalandvágy. Közelebb léptem, hisz minden jött magától, mégis, nem tudtam irányítani a történéseket, azt is megkockáztatom hogy nem voltam a magam ura, csak egy szemlélődő áldozat aki saját akaratából fut vakon a végzetbe. Térdre estem a mágikus kör előtt és izgatottan vártam mi lesz, hallottam fülembe lüktető vért, és ez elnyomott minden más zajt. Majd köhintettem... és megint... és megint. Befulladtam, de 16 év alatt semmi baja nem volt egészséges tüdőmnek, de ez nem is a tüdőmből jött, szívemhez kaptam, miközben azon erőlködtem hogy ne fulladjak meg, a szívem szúrt, megragadtam, és olyan természetességgel mintha csak egy almát vettem volna a kezemben, már tenyeremben foghattam a lassan lüktető szerkezetet. A kör felé tartottam és szemügyre vettem hófehérre sápadt arccal, korom fekete szívemből egy csepp vér nem ömlött, csak dobogott, ahogy annak rendje van. Majd hátborzongató szellő suhant végig az erdő fái között, végig kúszva a bordáimon, majd a szemem előtt elfújva éltető szervemet, mintha csak frissen megégett papír darabkát bontott volna atomjaira a szél, döbbentem szorítottam markomba a darabokat amiket meglepettségemben sikerült elkapnom. A semmiből egy rengés rázta meg a tájat, madarak repültek fel ijedten károgva a távolban, a fák felhasadtak és teljes káosz uralkodott el a pár perce nyugalmas vidéken. Viszont amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment, még mindig térden állva néztem végig az erdő eltorzult képén, szemem újra a körre szegeztem. Szívem szerint világgá szaladtam volna, de valami ott tartott, képes voltam az önálló mozgásra, de mégsem futottam el. Valami azt súgta, hogy a következő lépést meg kell tennem... Előbújtattam bal karomat pulcsim rejtekéből, ismét felemeltem pont ugyanolyan pózban mint az előbb, majd jobb karomat is előrántottam, ekkor már egy üveg szilánkot tartottam kezemben, mintha mind végig ott rejtegettem volna, szemem összeszorítottam és utolsó gondolatommal búcsút vettem minden földi jótól, és széptől, szeretteimre gondoltam és a bocsánatukért esedeztem... Barátnőim merengő tekintetével találkoztam fejemben, régi szerelmek bánatos sírását hallottam, a szüleim kétségbeesetten borultak egymásnak ahogy koporsómat 6 láb mélyre eresztik. Majd vége volt. A szilánkot végig hasítottam csuklómban, amilyen mélyen csak tudtam és hagytam hogy a vörös mámor első cseppjei a hófehér havat beszennyezzék. Furcsa... De egy kicsiny fájdalmat se éreztem, szemeim csukva tartottam, de nem volt semmi ezután, se hangok, se arcok. Talán abban a pillanatban ért földet az első pár csepp, mivel a haláli csendben az volt az első amit meghallottam. Majd újra egy rengés, hatalmasabb és erősebb volt, mellettem fák dőltek ki nyögve, a hegyek lerázták csúcsaikról a tömérdek havat, amit addig valaha teremtettek, minden egyenlő lett a földel. Fejemhez kaptam, és jobban összehúztam magam, akkor először fogott el a halálfélelem, egy hang nem jött ki a számon csak vártam, hogy ennek vége legyen. Ahogy rendje van, a még nagyobb pusztítást még nagyobb nyugalom követte, elszámoltam tízig mielőtt felnéztem, elegem volt a játékból, fel akartam ébredni ebből a szörnyű rémálomból, fejem a magasba emeltem hirtelen, kábultan forgattam, mivel a kidőlt fáknak nyoma sem volt, a föld nyelte őket el, csak a havat nem, a nap még mindig ugyanott állt, a horizont mögül kukucskált rám, egyre idegesebb lettem. Forgás közben felálltam, és egy ponton megakadtam. Tőlem talán 10 méterre fekete hajú fiú állt, vállai szélesek voltak, alkata szálkás, arca beesett, sápadt. Ruházata igen hasonlított az enyémre.; Mély csuklyás pulcsi volt rajta, távolról látszott hogy nagy volt rá, alatta valami fehér villant ki, talán egy póló, fekete gatyája bokától lefelé vizes volt a hótól, cipője szintén. Elindultam felé, és egyre forróbbak éreztem a testem, már nem fáztam, nem voltam egyedül, és ezt ő is érezte, arca felderült, ám csak én közelítettem, egyre bátrabban, egy lépés választott el minket. Miért is végződött volna jól a történet... köztünk, akárcsak egy üvegfal, megrepedt a táj, egy jel volt... egy jel, hogy sose tudok hozzá közel kerülni, a biztonsághoz. Remegő ajkakkal néztem a törést, majd a fiú szemeibe tekintettem, könnyesek voltak, akárcsak az enyémek, és olyan gyönyörűek amiket földi létemben nem láttam még. Elakartam neki mondani, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, és hogy mellette akarok megöregedni, nézni ahogy a gyerekeink majd rohangálnak a kertben, kócosan mellette ébredni, és tele írni vele a füzeteim minden sarkát... De ez mind olyan gyorsan pörgött végig az agyamon hogy egy nyikkanást nem tudtam szólni, csak résnyire nyílt ajkakkal bámultam rá, majd könnyeim homályba borítottak mindent, fél lépést hátrébb álltam és mindent ami a vézna karjaimtól telt, bele adtam abba az ütésbe... Mintha elvágták volna a képet, zuhanni kezdtem, lefelé. Nem volt többé hó, hegyek, fák, horizont, vagy Ő csak a felemésztő sötétség, magával rántott a mély, és a zuhanásban a felém eső üveg szilánkok ellen semmit se tudtam tenni, hagytam, hogy csontomig véssék magukat bennem, hogy fájdalmasan felordíthassak tudva, hogy úgy se segít rajtam már senki, hogy tényleg ez a vég, búcsúzni se volt értelme... Mert akkor már rég mindegy volt.

És neked, mi a legrosszabb rémálmod? 

Újabb felvonás.

"Megismer, megkedvel, megszeret.

Végig beszélgetett esték, közeledő időpontok.

Sötétség.

Halálfélelem parák... Egyre homályosabb minden."

Minden felfordult, érzem a nyomást ahogy közeledik az iskola, de talán most ez legyen a legkisebb gondom, hiszen tudjuk... Minden rosszban ott rejlik valami jó. Azért mégis gyomorforgató lesz visszazökkeni abba a környezetbe amiről kezdtem megfeledkezni. Az útolsó heteimben kiéltem magam, elbakázgattam, meg végbe szembe köptem Őt. És megkaptam hogy gyerek vagyok, vicces hogy ezt egy olyan akarja nekem bemagyarázni akinek rendes önképe sincs hogy mi lesz vele, hová tart, vagy épp hol van.

Itt hagyott 2 hónapra a legnagyobb sötétségben, összetört álmokkal, szívvel és meghasadt lélekkel, átborozott, elesett estékkel. És persze hogy a kis kurvája miatt kellett most rám írnia, hogy halna éhen annak a felfújt hörcsög pofája is, Fruzsina, még a nevétől is kiráz az angol-kór. 

Aztán vannak itt egyéb nyalánkságok. És ha mostanában akárcsak napi (összesen, természetesen.) 3 órát káromkodok akkor finom vagyok és nőies.! Márpedig ez megengedhetetlen egy hercegnőnek. (micsoda marhaság, a királynő is egy ember, de ezt követeli az etikett/protokoll.) Ja, ezekkel is örülnék ha senkinek nem lennének illúzióik. Nem akarok egy világot megváltani, szépen sorjában, kezdeném magammal. :) Majd idővel szép lassan minden, csak a körülöttem lévő világ mindent szépen elb*sz, és kezdhetek előröl építkezni. Ilyen ez a popszakma. És ha már egyébként itt tartunk, mi a helyzet a fotózással.? Már pedig most jött el az idő hogy így nyár végére megemelem a seggem és lemegyek két utcával alrébb egy fotókiállítást leszervezni. Remélhetőleg összejön, hatalmasat dobna az egészen ha ez most sikerülne. Sikerülne...? Sikerülni fog! Fő a pozitív hozzáállás.:) Bevonzom a világosat.

Sok leszek mára azthiszem.

Írj!

"Nehezen lejtett nappalok, elszenvedett hajnalok, párnákba fújtott 

gondolatok, párbeszédek, ígéretek.

Nyár útolsó zamata. Este 10, és sehol semmi. Menetelünk.

Irány haza.

Legközelebb is segíts fel kérlek."

Furcsa érzés kerített hatalmába a napokban. Pubertás.? Talán. Nem tudom, rettentő ijesztő és idegesítő koromat élem (magamra nézve.) Képtelen vagyok akármit is elvégezni, 3 napja ígérgetem a mosogatást, könyvet akarok írni, rajzolni, blogolásról és fotózásról ne is kelljen beszélnem. Képtelen vagyok bármibe belekezdeni.
Változok... Hajlamosabb vagyok a hirtelen fogyásra, majd a gyors visszaszedésre. Irritáló. Fáradékony vagyok, persze a napi 10 óra alvás igény megmaradt. Ez valahogy sose fog elhagyni, de lehet a felborult biológiai órám a hibás. A hajnali 5-ös alvások, majd a 3-kor kelések. Hullik a hajam, csomókban. Iramosan. Erről mondjuk lehet a fekete festék tehet (kurva anyját a hülye ötleteimnek.) Úgyhogy visszatérek az örök vörös-szőkére. Sokat stresszelek, persze apró hülyeségeken. Exemen. Meg ilyenek. Kezd elmúlni, talán jobban tettem hogy minden cuccát a szekrény legmélyére süllyesztettem. Egyébként megvagyok, boldog vagyok, csak kibaszottul magányos. Úgy érzem, mintha kirángattak volna belőlem egy darabot, eltulajdonították egy fontos szervemet, kijátszották, és eldobták, nekem pedig most nagyon szükségem lenne rá. De talán szép lassan megtanulok nélküle élni...

Ai szerint ez a pubertás. A zűrős 16. Most lenne igazán szükségem egy kis szülői szeretetre ha már nem kapom meg attól akitől kéne, de kezdem úgy érezni csak mosogatásra, meg csicskázásra vagyok jó. Változó kor... Persze én is megakarok változni, Szeptembertől új életet kezdek. Muszáj. Magam miatt. Edzés tervek, élet mód váltás, pozitívum, leszokás a rossz habitusaimról. És a többi szép sorjában. Menni fog, bízzatok bennem.

Apropó nyár. Ha már úgy is aktuális, elég sok mindenen mentem keresztül. London, oooh London. Csoda egy hely volt, esküszöm 16 nem túl kerek esztendő leforgása alatt nem voltam még olyan nyugott mint mikor láttam a felhők selytelmes ködében tova tűnni a magyar vidéket. (na de álljon meg a fáklyás menet, függölegesbe hozza magát a gép.! Apámba kapaszkodva kiáltozom.; Houston erősítést.! Zuhanunk.! Nincs para, csak fordulunk.:) ) Igaz az útból felhők végtelen óceánját láttuk csak, oda s vissza, de egy helyes srác kettővel előttem kiegészítette az utazási látványt.
Volt ott minden, Warner Bros. Studió látogatáson át, keresztül az Oxford streeten, egészen London Eyeig.:) Az a száz font költő pénz pedig négy nap alatt szépen elcsengett, de legalább boldog vagyok mikor ránézek az ágy végében hesszelő Hedwigre. :) Legszebb 4 napom. Gyűjtöm is a pénzt a jövő évi London látogatásra.! :D Az elöző hetet pedig Athinával töltöttem, minden este egy strandolással zárva, néha pedig vásárlással. Csajos hét.:) Ezt a hónapot pedig egy útolsó bakázásra szánom, talán végre megcsináltatom a piercingem, vagy a tetoválásom, tengődök, és hagyom hogy sodorjon az ár. Aztán vissza a sorozatgyilkos-képzőbe. Remek... Tinkával újra szerveztük a szobát, 3 tag már megvan, ebből 2 mi vagyunk... Meg egy Etyeki csajszi, elvileg jó fej, mindig húzodszkodom az új ismeretektől, főleg hogy a DÖK-ös rámruházott hatalmamnál fogva sok melóm lesz. Éljeeen. Kissé tartok a 9.-esektől. Már nem is azért akik, inkább azért mert új arcok. Nehezen szokok hozzá új emberekhez, meglátjuk, buli lesz, tele vagyok adrenalinnal.:) És ami a legszomorúbb, a 12. már csak töredékben lesz velünk, nem lesz kivel beszélgetnem, kiért bemennem, nem lesz azthiszem senki aki feldobná a napomat. Hiányozni fognak, 2 ember kivételével, de hiányozni fognak.