Mert a szabadság nem más, mint a hiányod.

"Végig csörgetett hajnal,

kétségbeesett próbálkozás a nyugodtságért,

Félelem, félelem, rossz döntések sora.

Második napja ráng az ujjam.; Jel.?"

Emberek vagyunk. Fogadjuk el a tényt, miszerint életünknek hossza van, gyakran tévedünk, és van hogy egy este kétszer is belerúghatunk ugyanannak a szekrénynek a sarkába, miközben A-ból B-be botorkálunk. Vannak helyzetek, amiket akarva-akaratlanul túl reagálunk, életünk során sokszor felajánljuk magunknak a halál gondolatát, mindannyian a kiskapukat keressük, miközben megfeledkezünk az ajtókról amiket magunk mögött becsuktunk. Kockáztatunk, felemelkedünk és elbukunk. Erről szól az élet. Sírunk, nevetünk, haragosak vagyunk majd megtaláljuk az egyensúlyt, amit felboríthatunk. Mert semmi sem állandó, vigasztaljon az, hogy a fájdalom, ami bennünk él, úgy is szabadon enged, és az összes kijátszott kártyánk helyett újakat kapunk, csillogó, bordó csomagolásban. Az igazat megvallva, nem életet élünk, ha lehet így nevezni, inkább pillanatokat. Életünknek ezt a percét éljük, és nem az elkövetkező 6 év percét, nem gondolkodunk, buták vagyunk, és nem számolunk a következményekkel. Néha elcsodálkozom hogy vagyunk még életben, egy ilyen ostoba teremtmény hogy képes 50-60 évig életben maradni, megérdemeljük egyáltalán.? Annyi rosszat teszünk, nap mint nap, észre se vesszük, talán épp hogy csak ellélegezzük a másik elől a levegőt, és már bűnt követünk el, nap mint nap ölünk... Szép lassan marcangoljuk a másikat szét belülről, ezzel magunknak is ártva. Talán egy gyógyíthatatlan betegség áldozatai vagyunk mind, és mind megesszük ugyanazt a penészes kenyeret, mind belehalunk. Végül is valamibe tényleg bele kell halni, de nem egy ilyen távozási módszerre vágyok. Őszinte leszek, de lehet mégse. Pillanatokat élek, ebben a pillanatban leszek őszinte veletek. Gyűlölöm az életet, mert nem tudom hogy élhetnék helyesen, kicsit rettegünk az ismeretlentől, valljuk be, főleg ha nem vagyunk biztosak a döntéseinkben, és minél tökéletesebbek szeretnénk lenni. Tudom, hogy egyedül képes vagyok megtenni az előttem álló utat, de nem akarom. Megint a saját csapdámba esek. Akármennyire nem akarom bevallani, de ellentétben állok saját magammal. Megakarok szabadulni minden tehertől, de mégis tartozni szeretnék, úgy érzem minden amire szükségem van, megvan magamban, még is szeretném ha itt lenne mellettem. Egy részemet képzi, de féltem. Azoktól a csatáktól amiket most saját magammal vívok, azokkal, akik bennem élnek, és nem tudnak egyszerre felszínre törni. Furcsa egyszerre 3 ember nevében beszélni, mert mind annyira különböznek, és még is egyek. Csupa sablon, de igaz. Talán a legtöbb ember is azért sablonos, mert valójában mind porból vagyunk.; Egyezünk. Páncélokat, és maszkokat húzunk, néha pedig szembesülnünk kell azzal a ténnyel, miszerint az álarcunk ránk nőtt, és mostmár el kell fogadnunk hogy ezek mi vagyunk, vajon egy ember hány maszkkal képes élni.? Én sose számoltam, és ha számoltam is se tudnám meg mondani hány volt. Nem akarok többé bujkálni, de a szemem annyira hozzászokott a sötéthez, hogy ha most teljesen megnyílnék, és több éves dolgokat kiengedve őszintén, elmondanék mindent, azthiszem belehalnék. Ez az én háborúm, és tudom hogy nyerni fogok, csak azt nem mikor...

Az idő, és a vele jövő döntések remélem a két hajónkat újra a partra sodorja, és akárcsak egy frissen mosott lepedőre újra elkezdhetjük firkálni kettőnk történetét. Nagyon reménykedem benne hogy a részem hazatalál, és tudja, hogy én várom, és várni fogom, mert nem bántam meg semmit amit együtt követtünk el, reménykedem a legjobbakban. Ha nem is velem, de újra boldog lesz. Ez volt a döntésem, elfogadom, és nem kereslek, de tudd, hogy ahogy te is nekem, én is neked a részed maradok, és Ők is, akik bennem várnak rád... Emberek vagyunk. Fogadjuk el a tényt...