Álomfejtő.

" Halkan számol visszafelé, talán megáll

9..8..7

Senki se tudja hol a vége

6..5..4

valaki kapcsolja ki a metronómot

3..2..1 "

Havas, pirkadati táj vesz körbe, egy erdőben vagyok. A fák kiszűrik a behatoló fényt, kékre és narancsra festve körülöttem szinte mindent. Az egész annyira stilizált, felnézek, az ágak hálóként szövik be az eget. Nincs kiút. A távolba már zöldellni érzek valamit, de a leheletem megfagy minden egyes lélegzet vételnél. Fekete cipzáros pulcsim lazán lógott rajtam, egy romlott cipzár, két kinyúlt ujj. Elsüllyesztem benne kezem és tovább indulok, előttem tisztás. Utamat akadályozó ágakat török és kiérek. A halkan ropogó hó egyenletesen oszlott el lábam alatt, kipirult orral néztem ki kékes fekete tincseim mögül, magamévá tettem az erdő friss letisztult illatát. Éreztem hogy az egészet uralom, nem tudtam mit keresek ott, de minden megmagyarázhatatlan okkal követte a másik történést... Csak az okot nem tudtam. Szemeim megakadtak a tenyérnyi tisztáson, közelebb merészkedtem. Kiszáradt növények száraiból láttam magam előtt lefektetve pentagrammát, elfogott a reszketés, és a kalandvágy. Közelebb léptem, hisz minden jött magától, mégis, nem tudtam irányítani a történéseket, azt is megkockáztatom hogy nem voltam a magam ura, csak egy szemlélődő áldozat aki saját akaratából fut vakon a végzetbe. Térdre estem a mágikus kör előtt és izgatottan vártam mi lesz, hallottam fülembe lüktető vért, és ez elnyomott minden más zajt. Majd köhintettem... és megint... és megint. Befulladtam, de 16 év alatt semmi baja nem volt egészséges tüdőmnek, de ez nem is a tüdőmből jött, szívemhez kaptam, miközben azon erőlködtem hogy ne fulladjak meg, a szívem szúrt, megragadtam, és olyan természetességgel mintha csak egy almát vettem volna a kezemben, már tenyeremben foghattam a lassan lüktető szerkezetet. A kör felé tartottam és szemügyre vettem hófehérre sápadt arccal, korom fekete szívemből egy csepp vér nem ömlött, csak dobogott, ahogy annak rendje van. Majd hátborzongató szellő suhant végig az erdő fái között, végig kúszva a bordáimon, majd a szemem előtt elfújva éltető szervemet, mintha csak frissen megégett papír darabkát bontott volna atomjaira a szél, döbbentem szorítottam markomba a darabokat amiket meglepettségemben sikerült elkapnom. A semmiből egy rengés rázta meg a tájat, madarak repültek fel ijedten károgva a távolban, a fák felhasadtak és teljes káosz uralkodott el a pár perce nyugalmas vidéken. Viszont amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment, még mindig térden állva néztem végig az erdő eltorzult képén, szemem újra a körre szegeztem. Szívem szerint világgá szaladtam volna, de valami ott tartott, képes voltam az önálló mozgásra, de mégsem futottam el. Valami azt súgta, hogy a következő lépést meg kell tennem... Előbújtattam bal karomat pulcsim rejtekéből, ismét felemeltem pont ugyanolyan pózban mint az előbb, majd jobb karomat is előrántottam, ekkor már egy üveg szilánkot tartottam kezemben, mintha mind végig ott rejtegettem volna, szemem összeszorítottam és utolsó gondolatommal búcsút vettem minden földi jótól, és széptől, szeretteimre gondoltam és a bocsánatukért esedeztem... Barátnőim merengő tekintetével találkoztam fejemben, régi szerelmek bánatos sírását hallottam, a szüleim kétségbeesetten borultak egymásnak ahogy koporsómat 6 láb mélyre eresztik. Majd vége volt. A szilánkot végig hasítottam csuklómban, amilyen mélyen csak tudtam és hagytam hogy a vörös mámor első cseppjei a hófehér havat beszennyezzék. Furcsa... De egy kicsiny fájdalmat se éreztem, szemeim csukva tartottam, de nem volt semmi ezután, se hangok, se arcok. Talán abban a pillanatban ért földet az első pár csepp, mivel a haláli csendben az volt az első amit meghallottam. Majd újra egy rengés, hatalmasabb és erősebb volt, mellettem fák dőltek ki nyögve, a hegyek lerázták csúcsaikról a tömérdek havat, amit addig valaha teremtettek, minden egyenlő lett a földel. Fejemhez kaptam, és jobban összehúztam magam, akkor először fogott el a halálfélelem, egy hang nem jött ki a számon csak vártam, hogy ennek vége legyen. Ahogy rendje van, a még nagyobb pusztítást még nagyobb nyugalom követte, elszámoltam tízig mielőtt felnéztem, elegem volt a játékból, fel akartam ébredni ebből a szörnyű rémálomból, fejem a magasba emeltem hirtelen, kábultan forgattam, mivel a kidőlt fáknak nyoma sem volt, a föld nyelte őket el, csak a havat nem, a nap még mindig ugyanott állt, a horizont mögül kukucskált rám, egyre idegesebb lettem. Forgás közben felálltam, és egy ponton megakadtam. Tőlem talán 10 méterre fekete hajú fiú állt, vállai szélesek voltak, alkata szálkás, arca beesett, sápadt. Ruházata igen hasonlított az enyémre.; Mély csuklyás pulcsi volt rajta, távolról látszott hogy nagy volt rá, alatta valami fehér villant ki, talán egy póló, fekete gatyája bokától lefelé vizes volt a hótól, cipője szintén. Elindultam felé, és egyre forróbbak éreztem a testem, már nem fáztam, nem voltam egyedül, és ezt ő is érezte, arca felderült, ám csak én közelítettem, egyre bátrabban, egy lépés választott el minket. Miért is végződött volna jól a történet... köztünk, akárcsak egy üvegfal, megrepedt a táj, egy jel volt... egy jel, hogy sose tudok hozzá közel kerülni, a biztonsághoz. Remegő ajkakkal néztem a törést, majd a fiú szemeibe tekintettem, könnyesek voltak, akárcsak az enyémek, és olyan gyönyörűek amiket földi létemben nem láttam még. Elakartam neki mondani, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, és hogy mellette akarok megöregedni, nézni ahogy a gyerekeink majd rohangálnak a kertben, kócosan mellette ébredni, és tele írni vele a füzeteim minden sarkát... De ez mind olyan gyorsan pörgött végig az agyamon hogy egy nyikkanást nem tudtam szólni, csak résnyire nyílt ajkakkal bámultam rá, majd könnyeim homályba borítottak mindent, fél lépést hátrébb álltam és mindent ami a vézna karjaimtól telt, bele adtam abba az ütésbe... Mintha elvágták volna a képet, zuhanni kezdtem, lefelé. Nem volt többé hó, hegyek, fák, horizont, vagy Ő csak a felemésztő sötétség, magával rántott a mély, és a zuhanásban a felém eső üveg szilánkok ellen semmit se tudtam tenni, hagytam, hogy csontomig véssék magukat bennem, hogy fájdalmasan felordíthassak tudva, hogy úgy se segít rajtam már senki, hogy tényleg ez a vég, búcsúzni se volt értelme... Mert akkor már rég mindegy volt.

És neked, mi a legrosszabb rémálmod?