Lökdösődjünk.

"Vízszintes vonalak, csak újabb emlék tetoválások

Érzelmek, Kitartás, Csak a kudarc

Légy kedves

Úgyse kapsz viszonzást."

Legyünk viccesek, tiporjuk porba az embert, ez tudjátok mikor a legviccesebb? Ha az érzelmileg labilis egyedeket támadjuk, mert úgy se tudnak védekezni, főleg ha ígyis-úgyis felveszi amit mondunk, legyen annak valóság alapja, vagy csak egy puszta sztereotípia. Gyengülök, borzalmas iramban. De ettől függetlenül mindennap felkelek, mindennap kifestem magam, szembenézek magammal, és elmondom a fogadalmaim, motiválom magam, és mindennap ígérek, vagy hazudok magamnak.? Igazából az egészre kibaszott alkalmatlan vagyok és csak áltatom magam azzal a ténnyel hogy jól vagyok, mikor elég egy rossz szó és robbanás kész vagyok. Nem tudom mi van, egyszerűen reménytelen az egész. Győzködöm magam, bedugom a fülem és elbújok a világ zajai ellen, aztán persze jön az igazzá vált mondás.; Aki menekül örökké futhat. Én pedig csak rövidtávon vagyok jó, az órák borzalmasak, nem értem az anyagot, még ha ez csak egy tantárgy is, mióta akarok én minden kibaszott embernek megfelelni? Holmi jött menteknek. Aztán kifakadok, és nem tudom már elhitetni a fejemben kialakított képet, már is borul minden...

Kapcsolj ki, ne parázz... Könnyű mondani, érdekes egy szer ez az élet, de valahogy nem az én stílusom, egy elég aljas dolog, hogy amikor újra felállsz, és azt mondod hogy próbáljuk meg újra, minden elmúlt, jön a szélcsend és önfeledten nevetsz, és úgy döntesz elmész egyet hintázni, zenét hallgatni és a gondolataiddal lenni, csak élvezni ahogy a szél belekap a hajadba, és egyszerűen csak szállsz, akkor is még egyszer utoljára beléd rúgnak, olyanok akik nem is ismernek, és a te életkorodnak talán a kétszeresét nyomják.. Gusztustalan... Hányingerem van az egésztől, amióta megérkeztem csak görcsölök és bőgök, ha nem bőgök, potyognak csendben a könnyeim, már olyan orrhangom van hogy a saját hangom irritál.
Egyébként utálok ezekről beszélni... Még szerencse hogy jön a rosszidő.