"Neked nincsenek is problémáid.."

Hatodszorra kezdem újra a bejegyzést.. Maradjunk annyiban, hogy ez nagyon fájt, még tőled is.

Nem kell halálos betegség ahhoz, hogy a közérzetem egy vödör szarral legyen egyenlő.

Nem kell ahhoz elveszítenem egy családtagomat sem ahhoz, hogy éjjelente sírva aludjak el.

Nem kell ahhoz a rosszra gondolnom, hogy a rossz dolgok megtörténjenek.

Nem kell megpróbálnod pótolni barátsággal egy olyan érzést, amit nem lehet ennyivel.

Nem.Kell.Senki.

Nem kell elmondanod milyen boldog vagy a szar életeddel, ha te nem Én vagyok, nem ugyanúgy érzünk, lépünk, lélegzünk, cselekszünk és történnek meg velünk ugyanazok a dolgok. Fáj amikor tudatlanul beszélsz és faszságokat prédikálsz. Boldog vagyok, nagyon mélyen, és jól leszek, csak nem ma, és nem kényszerítelek arra hogy mellettem állj ilyenkor, mert eddig is megoldottam, és ezután is megfogom. Elhiheted, nem először hagynak egyedül...

"Elmondhatnám csak képekkel, megúszhatnám hogy beszélnem kelljen róla."

És én se fogom tudni neked elmagyarázni miért vagyok belé (azthiszem) szerelmes, mert eddig senkinek nem tudtam értelmesen megmagyarázni, pedig egyszer se beszéltünk, és tavaly is próbáltam hozzászólni, de falra hányt borsó.

Egyszerűen fáj, hogy minden este, amint eltelik a fél 12, eltelik egy nap, úgy, hogy egy "Sziával" elmentem mellette a folyosón, a szívem beleszakad hogy ismét nem történt semmi, és hogy nem fog történni semmi, és mégis egyszerre emel fel a földről a boldogság ahogy rá gondolok.

Nem tudom megmagyarázni, de egy hete vele álmodok, hogy a szalagavatón vele táncolok.

Pedig Ő nem is táncol...

azthiszem.